Vegyél közös olajkő balzsamot,

Tétovázik, végül rászánja magát. Csak éppen annyi, hogy kihagyom az üresjáratot. Az ember okkal, ok nélkül, de gondtalanul bánik az idejével. A máséval is.

• Ízületi betegségben szenvedő betegek panaszai
• Николь отшатнулась и протянула руки Ричарду.
• Элли огляделась и с трудом обнаружил две крохотные фигурки на крыше ближайшего дома.

Számítsd ki, hány percet pocsékolsz naponta udvariasságra! Megállsz az utcán néhány kényszerű mondatra. Érdektelen dolgokat kérdezel, és ugyanolyan kérdésekre felelsz. Vegyél közös olajkő balzsamot pazarlás. Nem adsz és nem kapsz semmit.

Olvastam az újságban, vegyél közös olajkő balzsamot sokfelé kikapcsolták a telefonálás párbeszédes formáját. A telefon, mint egy jó titkár, rögzíti a telefonáló mondanivalóját, a hívott fél alkalmas időben meghallgatja a fölvett szöveget, és csak konkrétumokra válaszol.

Időjárás, család hogyléte, egészségi állapot - kiiktatva.

Kocsis Ferenc az élszögekről, avagy: Melyik kés mire való és miért?

Hát én is erre a szabatos érintkezési formára állítottam be magam. Továbbment, de valami maradék társadalmi görcs visszarántotta a fejét. És ne haragudj! Most már sietett, mert úgy látszik, ezzel a tárgyilagossággal nemcsak önmagának, de nekem is tartozott.

Első felvonás: az eszközök

Tűnődve néztem utána. Elpocsékolt percek Igaz, gyakran megesik, hogy a szokásos kézfogást szokványos kérdések, válaszok hidalják át. Ezek a futó találkozások, a megállított percek, a sablonná merevedett szavak valóban nem viszik előbbre se a tudományt, se a vegyél közös olajkő balzsamot.

Orosz Péter Egy személyes, illetve inkább családi dilemmában kérném a segítségeteket: ki mikor kezdett el borotválkozni? Életkor, szőrmennyiség, egyéb paraméterek

De van bennük valami apró kis jeladás. Mint amikor a dohányos cigarettára gyújt, és észre se veszi, hogy a gyufaláng fellobbant. Azért a lángocska létezik. Micsoda zord, geometriai világ! De hiszen a fölösleges szó a lényeges kötőanyaga! És az elpocsékolt percek éppoly részei létezésünk sejtrendszerének, mint a munkával telítettek, mert előkészítik ezeket!

Én már csak az emberiség többségével tartok!

Gondtalanul meg-megállok egy-egy szóra, könnyelműen kérdezek és válaszolok, végigélem ezeket az intim emberi szertartásokat. S még bűntudatom sincs, hogy pazarló vagyok. Fentről Azon vegyél közös olajkő balzsamot ponton vagyunk, amikor a tágas, napsütötte délután átbillen az estébe, amely viszont meglepő fénytöréseket és szokatlanul magas égboltot ígér.

Ha elképzeljük mindezt vérmezei szobám négyszelvényes s most harmonikaszerűen kitárt ablakából, a keskeny franciaerkély kilépőjén, lábamnál egy táskarádióval, akkor némi fogalmunk lehet erről a tágasságról, de a naiv vágyról is, hogy repülni szeretne az ember. Akkor könnyen érthető lesz, hogy fél karéjban szobámba nyomul rétegeinek közeli és távolabbi kékjeivel a budai hegyvidék, másfelől, hogy jobb tarkómat és vállamat súrolva, jelen van a Várhegy nyugati vonulata, pontosabban a Tóth Árpád sétány, középkori rajzú házaival.

Mindez az ötödik emelet magasában ér hozzám, s ez elkésett nagyvárosi fejlődésünk szemszögéből még mindig komoly magasság, sőt, idegrendszer dolga, hogy szédítő-e vagy sem. Szerencsére nem szédülök, a tériszony inkább a földön kerülget néhanap.

Az idő és a természet egyszerre fog körül, mint egy zománccal futtatott pajzs, bekerít, a sokszorosára nőtt pillanat és a fények gyengéd rózsaszíne, kifakult szürkéje.

Odalent pedig kicsiny emberek és kicsiny járművek; liliputi méretekben a társadalom. A Vérmező vibráló gyermekalakjai, az Attila út racionálisan gyors forgalma s az erkély alatt húzódó regényes Mikó utca vidékies ritmusa.

Tömötten dübörgő autóbuszok teljes közelben és fémzajokat zötyögtető villamosok a Krisztina körúton.

Erős zajjal él az emberi világ. A tavasszal kitáruló ablakokkal egyidőben újra hozzá kell szokni a lármához. A vegyél közös olajkő balzsamot most már menthetetlenül hozzákötődik a lenti mozgásokhoz.

A járókelők, igen, a járókelők, ahogy összefoglalva nevezni szokták a sétáló, siető, őgyelgő emberiséget! Akarva, nem akarva - felülről, skurcból, rövidített nézetből látom embereimet, ahogy megjelennek a láthatáron, belépek a képbe.

A nézőpont erőteljesen és erőszakosan jellemzi őket, furcsának tűnő részleteket hoz előtérbe: fejek búbját, orrhegyüket, kilengő végtagjaikat. Keshedt mellkasok, domború pocakok, túláradó mellhalmok tolakodnak a képmezőbe.

VÉSZI ENDRE HONLAPJA - SEMMIT SEM 3

A testtartás, a mozgás ritmikája! Nincs az a testnevelési szakember, aki korlátoltabb szakmaisággal látná a világot, mint most én, sajátos optikám jóvoltából, ebben a szelíden szétpermetező alkonyatban!

A csontszerkezet, az izmok, a vegyél közös olajkő balzsamot, a tartás! Ismerős emberek, legalábbis mindennapi látásból ismerősek, új arcukat?

A bizarrság varázskörébe lépnek, miközben a Jánoshegy mögött szüntelenül peregnek a dobok, s a Városmajor karcsú templomtornya fölé kaján kikiáltóarc feszül: íme, a nagyra becsült emberiség, amint éppen két lábra állt, amint éppen kísérletezik, hogy ellenszegüljön a Föld vonzerejének!

Megannyi aggodalom vagyok: vajon az a százkilós bácsi nem gurul-e túl a Föld peremén? Nyírfakarcsún, könnyed, lebegő hajjal három lány közeleg, mindegyik más és más, de ritmusuk, hosszú lábuk könnyedsége, ahogyan átszelik a sűrűsödő estét, rokonítja őket.

Lám, lám, egyetlen tekintettel befogok egy világot. Vagyis a világ egyik vetületét. Karok és vállak, egyenes vagy enyhén görbe lábszárcsontok, csípők, és hátfelületek.

Furcsa pantomim. A mozgások lenyűgöző komikuma vagy drámaisága. A fiatal test izmos fölénye, az öregedő testalkat kiemelt szomorúsága. Végül is az ember szemlélő kedvének határához ér. Elég a részletek erőszakos uralmából. A csontszerkezetre, izomra, idegpályákra redukált emberiség érdekes ugyan, de mégis szegényesebb, mint az egész. Hiányzik az arc, a közeli arc. Így laposodik szokványos közhellyé a tanulság? Valóságos szónoki fordulattá, akut ízületi gyulladás azt példázza, nem fentről kell nézni a dolgokat, nem kívülállóként?

Nos, én nem akarok hasonlatokat szállítani. Még kevésbé allegóriákat. Én csak egy primitív alaphelyzet rémuralma ellen lázadozom.

Nem tudom csak groteszkségükben látni az embereket, s elröstellem magam, amikor egy optikai helyzet jóvoltából, mintegy páholyból figyelhetem a kétlábon maradás erőfeszítéseit. Elképzelem magamat, amint megfeledkezve a környezetről, egyszerre csak futni kezdek az utcán, mert eszembe jutott valami. És elképzelem az erkélyen ülő objektív szemlélődőt, aki jót röhög vegyél közös olajkő balzsamot. Teljesen beesteledik. A fénycsövek megtelnek ezüst világossággal.

Második felvonás: a borotválkozás

Az egész városban egyszerre ezer és ezer világítótest kezdi meg az életét. A kirakatokban előbbre lépnek a divatbabák, a játékkereskedések mozdonyai sebesebben futnak körbe-körbe, a Duna tömör, fekete tükrén darabra törnek a fények. Odalent az utca délszakian zsúfolt. Elfog vegyél közös olajkő balzsamot honvágy. Fölkelek, otthagyom a kiváltságos páholyt. A kiváltságos nézőpontot.